Őseink Nyomában: Család szerepe a közösségben

A Jászságban élők származásukat tekintve javarészt az évszázadok folyamán teljesen kicserélődtek, ám mégis a jász identitás mindvégig fennmaradt. A társadalmi egyneműség itt, mint tájformáló erő, szinte a második világháború végéig megmaradt. A 20. század közepéig szinte jellemző volt a társadalmi egyneműség az azonos földbirtokok és a faluk, ezért is jellemző az, hogy a Jászságban nem találhatók régi földesúri kúriák, kastélyok. Ám a magyar társadalomhoz hasonlóan a jászoknál is a vagyon, a birtok meghatározó volt.

A nagy múltú családokhoz való tartozás előnyt és rangot jelentett számukra. Azokat a családokat, melyeket több generációra vissza tudtak vezetni, nemzetségeknek hívták, amibe beletartoztak az elhalt férfiági elődök, a még élő, apai ághoz kötődő mindkét nembeli személyek és ezek leendő leszármazottai is. A jászoknál a feleség mindig az apja nemzetségéhez tartozott, nem a férjéhez, mint máshol az országban. Ezért nem szólították soha az asszony nevén, hanem leánykori, nemzetségi nevén. A családokban a nemzetség mindig férfiágon öröklődött.

A nemzetség mellett a Jászságban fellelhető volt, egy a családnál nagyobb rokoni kapcsolaton alapuló társadalmi csoport a had. A had, ellentétben a nemzetséggel, csak az élőket foglalta magába, ám a férfiágon kívül, ebbe már beletartoztak egyes hadak háztartásában élő nők is. A hadak általában közel, vagy egy utcában, vagy azonos falurészen, esetleg közeli tanyákon laktak. A hadnak a feje a legidősebb vagy vagyonilag legtekintélyesebb személy volt, akitől tanácsot kérhettek. Ez a hatalom azonban inkább segítségen és támogatáson alapult, nem szolgált gátul semminek. Ellentétben a nagycsaládokban jellemző atyai diktatúrával. Ezt bizonyítja az is, hogy a hadból kiszakadás nem járt semmi következménnyel, míg ha valakit nemzettsége kitagadott, az elveszítette örökséghez való jogát is.

A XX. században új hadak már nem képződtek, ennek helyébe a rokonság lépett. A rokonságot nem csak apai, hanem anyai ágon is számon tartják. Ebben az esetben a kapcsolattartásnak nem az együttélés a feltétele. A tekintélyes "nagytugyú" rokon véleményét is illett kikérni, de már nem volt olyan törvényszerű, mint a had esetében. A legszilárdabb és legtovább fennmaradó vérségi kapcsolat a család, família. A kis és nagycsalád a jászok számára, bár ismert fogalom, számukra nem jelent különbséget azonos működésű társadalmi szervezetként definiálják és nem más-más elveket érvényre juttató sejtnek.

A jászsági külön élő nagycsalád a kertes, később a tanyástelepülés üzemszervezetéhez kötődve, a redemptus jog alsó határát jelentő föld biztosítása, és a jászkun öröklésjog szorításában alakult ki. A vagyonszerzésnek és annak együtt tartásának, valamint egy viszonylagos jólétnek a biztosítását meghatározó társadalmi intézmény. Ám fontos szem előtt tartanunk, hogy nem csak gazdasági funkciókat bonyolított le a jászok tekintetében a nagycsalád, hanem ténylegesen is úgy működött. Igyekeztek temetkezésüknél is egy közös nagycsaládi helyet kialakítani, az útszéli kereszteket is nagycsaládi vagy nemzetségi összefogással állították. A családtagok az egyént illetően is beleszólási joggal rendelkeztek és mindig a család érdekeit, rangját szem előtt tartva határoztak, cselekedtek.

A családok hagyományos értelemben tagolódtak a gazdák, az értelmiségi foglalkozást űzők, az iparosok, a kereskedők és a cselédek, béresek. Ezek a társadalmi osztályok ritkán keveredtek, hiszen az oly sokat jelentő földtől nem szívesen váltak meg a gazdák. Ám mégsem volt a társadalmi rétegek közt olyan ellentétek, mint az ország más területei fellelhető munkás és kisgazda között létrejövő konfliktusok, hiszen itt a munkásoknak is egy céljuk volt, mégpedig az, hogy kisgazdákká váljanak. A nem őslakos, más vidékről származó emberekkel -"gyütt-ment"-ekkel- szemben a jászok bizalmatlanok voltak, így a velük való házasságkötések száma igen ritka volt. Ám a "gyütt-ment"-eknek is az volt a céljuk, hogy a közösség befogadja, bár őket soha nem fogadta el maximálisan, gyermekeinek már megadathatott az a kiváltság, hogy a jász közösségbe tartozónak számítson. Az ilyen férfiaknak különösen akkor volt nehéz sorsuk, ha vőnek mentek. Ez alatt azt lehet érteni, hogy olyan jász családba házasodott be, ahol fiú utód nem lévén a leány részéről az ő utódai örökölhették a földet. Az ilyen férjeknek a cselédekkel azonos sorsuk volt apósuknál. Hiszen csak saját kemény munkával tehettek szert kiérdemelt jogcímre. Ha külön élt a vő, tehát nem az apósa birtokán gazdálkodott, úgy a család férfitagjai kisemmizhették a leányt.

A vérségi kapcsolatokon alapuló társadalmi intézmények mindegyike szervesen fejlődött ki a hajdani jász nemzetségi és családszervezetből. Ezek az intézmények mindig meghatározóak voltak és szinte feltétele a közösséghez, ezen keresztül a jászokhoz, való tartozásnak. Csak a vérségi kapcsolatok létesítése, a nemzetségbe, hadba, rokonságba és családba való betagozódás, a több generációs kapcsolatok igazolása tehetett valakit igazán jásszá. Ez okozta a Jászságnak a viszonylagos zártságát, az idegenek mielőbbi beolvasztását és az egységes kulturális kép fenntartását. Az által, hogy az idegennek számára az érvényesüléshez szükségszerű volt családba, nemzetségbe, hadba belépni a napi tevékenységek kirívó szokásait eltüntették és elfogadtatták vele a jászsági normákat.

Forrás:
https://jaszsag.eu/3a1-hagyomanyok--kultura.html (2012.02.01. 09. 11 h.)
Fodor F., (1942) A Jászság életrajza. Budapest. 
https://jaszvilagtalalkozo.eu/index.php?option=com_content&view=article&id=55&Itemid=76 (2011.11.25. 08. 10 h.)
kép: Tóth Lászlóné Görbe Zsuzsanna Volt egyszer egy nagyárki tanyaiskola