Őseink nyomában: A gyermekek munkára nevelése

A tradicionális közösségekben leginkább a szorgalmas kitartó és megbízható munkaerőt értékelték, ezért az ilyen nevelést tartották a legfontosabbnak. Ennek elérése érdekében a szülők és a közösség rendkívül sokat tettek, mint például büntetés, példamutatás, valamint az életkorhoz szabott feladatok, s az azokért vállalt felelősség szoktatta a gyermeket arra, hogy a mindennapi feladatokat ellássa.[1]

A munkafolyamatok összehangolása, a hatékony termelés érdekében megfeszített munkatempó jellemezte, de nem csak a földdel vagyonos gazdákat, hanem a földnélküliek és a kisfölddel rendelkezők egy részét is. Aki tönkrement vagy megrekedt, riasztó példaként állították más szülők gyermekeiknek. A gyerekeket már igen korán bevonták a paraszti munkába. Mondhatnánk úgy is, hogy, amint elérte a kilincset már dolgoznia kellett, ha mást még nem is lehetett rábízni, akkor legalább annyit, hogy hozd be ezt, vagy rakj a tűzre. A család vagyoni állapota csak abban különböztetett meg szegényebb és gazdagabb gyermeket, hogy saját gazdaságukban vagy más gazdaságban kellett dolgoznia. A gyermekek korcsoporti elnevezései is tevékenységi körrel jelölik. Fő feladatuk a tanyán élő állatok őrzése volt és ehhez kapcsolódva jelölték a korukat is. "A 4-7 éves fiúk és lányok libapásztor, a 7-9 évesek disznópásztor vagy pásztor, a 9-12 évesek marhásgyerekek, marhapásztor, a 13-14-15 évesek pedig fél részes, ostoros tevékenységi kört töltik, e illetve ehhez a korcsoporthoz tartoznak."[2] Az egyes nevek kitűnően mutatják a korban jellemző kitüntetett jelentőségű feladatot, a családi vagy közösségi munkaszervezetekben elfoglalt helyeket. A kisgyermekek fő feladata az állatok őrzése volt, ám ezzel nem merült ki a munkakörük. A lányok főként azokban a munkákban segítettek, amiket az anya végzett, a fiúk pedig abban, amit az apjuk végzett. Ezeket először játékosan, majd később komolyan végezték. "Ezután, ahogy cseperedtem, s tudtam már menni is, akkor pedig Édesékkel haladtam előre. Kapálni tanítottak, volt egy kis kapám és ők megmutatták, hogy melyik a kukorica, melyik tök, mert ezt nem szabad volt kivágni."[3]

Ha több gyermek volt egy családban, úgy szoktatták a gyerekeket a pásztorkodáshoz hogy az elején nem egyedül végezték Nagypál István ekképpen idéz életéből; "Szabadon választhattam meg, hogy melyik nővéremmel pásztorkodjak."[4] Tehát összességében elmondható, hogy kisgyermekek munkára nevelése, már igen kis korban megkezdődött, amint értelmi képessége megengedte, már ő is hatékonyan belekapcsolódott a család munkaszervezetébe, aminek segítségével elsajátította a közösség normáit és szokásrendszerét. A leánygyermekek így felnőtt korára, tehát akkor, amikor férjhez mentek, tökéletesen el tudták látni azokat a feladatokat, amit egy háziasszonynak abban az időben el kellett tudni végezni. A fiúk pedig hatékonyan be tudtak kapcsolódni abba a munkaszervezetbe, amelyet apja és nagyapja, nemzedékeken keresztül rá hagyományozott. Ezeket a feladatokat soha nem érezték megterhelőnek, hiszen nemzedékeken keresztül így tanulták meg a háztartás és a gazdaság ellátását, és később ezt örökítették tovább gyermekeiknek. [5]

[1] Csekő Csilla: A gyermeknevelés néhány aspektusa, a hagyományos paraszti környezetben, https://mek.oszk.hu/01800/01887/html/ezersz05.htm (2011. 09. 12.)
[2] Szabó László: Jászság , Gondolat kiadó, 1982. 60p.
[3] A Csete Balázs Honismereti Szakkör, Életem változása gyermekkoromtól napjainkig, a társadalom és technika hatására Jász Múzeum Adattár 185-204
[4] Dr Suba Györgyné Kovács Julianna: Vallomások Egy eltünő világ emlékei Jászapáti,Jászapáti Baráti Egyesületének kiadványa, 2009. 50p.
[5] Szabó László: Jászság , Gondolat kiadó, 1982. 58p.-62p.