Őseink nyomában: Névadás és keresztelési szokások
A keresztnévadás egyházi szertartásának az a szerepe, hogy az újszülöttet befogadja a társadalom, és az adott közösség tagjaként számon tarthassa. A Jászságban az újszülött keresztnevét a szülők választották ki, általában a terhesség alatt. A közös gazdálkodásnak és az egyháztartásban élésnek következtében a gyermek nevét sokszor a nagyszülők tekintélye tisztelete alakította ki a névadási szokást. A családfő nevének továbbvitele szimbolikusan a család folytonosságát jelentette. Ezek a nevek nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak. Számos régi redemptus családnál követhetjük nyomon a keresztnév ezen továbbéltetését. Az első fiú gyermek általában az apja nevét kapta a második pedig - ha nem első szülött volt az apa- a nagyapja nevét kapta. Az első leánygyermek nem mindig az anyja nevét örökölte. Általában az apai vagy anyai nagyanyja esetleg elhunyt nőrokon nevét kapta. Az 1940-es évektől a lányok esetében már előnyben részesítették a divatosabb neveket. A hagyományos névadási gyakorlat felbomlása abban gyökerezhet, hogy az anyagi függőség megszűnt.[1]
A népi kultúrában a keresztelési szokások tartalma összetett. Kiindulópontja egy megtisztulást célzó szertartás, amely által az egyház és a közösség elfogadott tagjává válik. A néphit szerint, így szabadul meg a gyermek a megtisztuló ártalmak fenyegetésétől. Régen fontosnak tartották minél hamarabb megkeresztelni a gyermeket, a szülés után már egy-két nappal a 20. században ez már egy hétre bővült, ha pedig gyengének találták, esetleg úgy vélték minden pillanatban meghallhatott, akkor a bába keresztelte meg ezt úgynevezett földi vagy bábakeresztségnek nevezték. Azzal indokolták a korai keresztséget, hogy nehogy a gyermek keresztség nélkül haljon meg, vagy eltávolítsák a mágikus fenyegetéseket.
A keresztkomákat általában családtagok közül - a szülők testvéreit- választották ki. Általában egy komapárt hívtak keresztelni, de előfordult, hogy másik párt is felkértek. Az egyiket valódi komának nevezték, aki rendesen bekerült az anyakönyvbe, a másikat lógó komának, aki részt vett ugyan a szertartáson, de nevét nem regisztrálták. A recens adatok szerint 1950-es évekig egy családon belül minden gyerek ugyanazt a komapárt kapta, de máig is él az a szokás, hogy minden gyermek más-más keresztszülőt kap. Arra is volt példa, hogy szegényebb család egy módosabb komát választott, aki ezt elfogadta, mert nem illett visszautasítani, de ettől közelebbi kapcsolatba nem került egymással a két család, viszont előfordult, hogy a módos keresztapa 6-7 éves korában kivitte a gyereket a gazdaságába libapásztorkodni.
A bába kérte fel elsőként a keresztszülőket, majd később az apa is meglátogatta és ő is felkérte a keresztszülőket erre a tisztségre és meghívta az utána való lakomára. A keresztelés időpontját vagy a bába vagy a keresztanya intézte. Általában szombaton vagy vasárnap kereszteltek, -sürgősebb esetben bármelyik napon lehetett keresztelni-, ha valamilyen ünnep következett szokás volt megvárni ezt, így is emelni az ünnep hangulatát. Hagyományosan a szertartáson a bába és a keresztanya vett részt, de az idő folyamán, amikor is egyre több idő telt el a keresztelés és a születés között, volt hogy megvárták, hogy az anya megerősödjön. Az újszülöttet a bába készítette fel a szertartásra, ő fürdette és öltöztette fel díszruhába. A keresztelőkelengyét hagyományosan a keresztszülők vásárolták és csak anyagukban és díszítésükben tértek el a hétköznapokban használtaktól. A díszesen bepólyázott csecsemőre került az úgynevezett keresztelő paplan, amit szintén a keresztanya vásárolt. A templomig a gyermeket a bába vitte. A szertartás a sekrestyében kezdődött, majd a templom főoltáránál folytatódott. A keresztanya tartotta a babát, a bába pedig segített neki. A keresztelés módja szerint lehetett választani kis és nagyruhás keresztelés szerint, a nagyruhás esetén a pap a palástot is felvette, a kisruhás esetén egy csipkeszerű bő ujjú ing volt a miseruha fölött. A nagyruhás keresztelő többe került, mint a kisruhás. A fiúk a keresztelés alkalmával is elsőbbséget élveztek, ha több gyermeket kereszteltek először a kisfiúkkal kezdték, és csak azután jöttek a kislányok. A szertartás végeztével is a bába vitte a gyermeket az úton és ezzel a mondattal lépett be a házba; "Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk!". A templomi szertartást követte az ebéd. A meghívottak száma családonként változott volt, ahol 10-15 ember máshol csak a nagyszülők szülők és a bába vettek részt. A hagyományos keresztelői ételek közé tartozott a húsleves csigatésztával, a csirkepörkölt nokedlivel, később pedig már a rántott hús is. A néphit szerint a csecsemő keresztelő alatti viselkedéséből is következtetéseket vontak le. Ha például sírt még mielőtt a keresztvizet ráöntötték volna, akkor nem lesz hosszú életű a gyerek, de ha akkor sírt mikor ráöntötték, akkor az anyának otthon megeredt a teje. A keresztelés után kerül ki az anya mellől a gyermek a bölcsőbe.[2] [3] [4]

A keresztelés egy vallási alapon nyugvó hagyomány, a rítus segítségével fogadták be a gyermeket a közösségbe. Manapság ez a hagyomány csak a vallásos családoknál jelenik meg és társadalom befogadó szerepe csökkent. Mostanra már nem a társadalmi csak a vallási közösség általi befogadásra korlátozódik ez a szokás.
[1] Kókai Magdolna: " Ágy lábában van a másik...." Jászberény, 2010 70p.-75p.
[2] Magyar Néprajz, Akadémia kiadó, Budapest, 1990 9p.-30p.
[3] Kókai Magdolna: " Ágy lábában van a másik...." Jászberény, 2010 70p.-82p.
[4] Csete Balázs: A jászkiséri gyermek élete a születéstől a házasságig Szolnok, 1993 11p.-13p.