Jól játszottál Keresztanyu!
A színpad ma üresen áll, sötét és varázsodat örökre elvesztette. Nélküled már nem lesz olyan egyetlen Sári Bíró vagy Anconai szerelmesek. Már senki se fogja hallani soha többé a színpadon, hogy "gyerekek ez úgy szar ahogy van!". Te nem csak rendeztél, de szíved adtad ezekbe. Egy részed volt a színház, a második gyermeked.
Már gyermekkorodban is megmutatkozott tehetséged, hiszen állandóan verseket olvastál, szavaltál. Szinte az anyatejjel szívtad magadba a tudást, hiszen otthon mindig operetteket énekeltetek. Emlékszem jó magam is milyen varázsa volt annak a bizonyos operettes könyvnek, amelyből édesanyád minden este énekelt nektek. Benned ezek a meghitt esték, olyan tüzet gyújtottak, akkora lángot, amely egész várost felmelegítette. Kevesen tudják, hogy középiskolában majdnem a színpad másik végén kötöttél ki és arattál sikert, hiszen csak egy kis lámpaláz miatt nem kerültél be az országos Ki mit tud tévés adásába.
Ám neked más életet szánt a sors, te tanító voltál ízig
vérig, számtalan gyermekkel szeretteted meg az irodalmat a színházat és adtál
új célokat. Nem tudok más ember életéből példákat hozni csakis a sajátomból, én rengeteg mindent köszönhetek neked. Megtanítottál arra, hogy nem lehet jól verset
mondani pusztán tanulással, meg kell találni egy-egy vers velejét, hogy
magunkénak tudhassuk. Hálás vagyok a számtalan egyesért, amit kaptam magyarórán, mert "fiam ha
te dadogsz akkor egy kukkot sem tanultál!", jobban ismertél, mint
bárki és bíztál bennem!
Minden diákkal úgy bántál, mintha
sajátod lett volna és nem csak nekem másnak is ismerted rejtett képességeit. Emlékszem,
mit tanítottál nekem, mikor elmeséltem milyen pályát választok. Minden
gyermek különleges a maga nemében, és mindenki számára a sajátja a legcsodásabb és legokosabb a világon. Ezért hát bánj úgy minden gyermekkel, legyen
akár meglátásod szerint jó vagy rossz, hogy valaki számára ő a világ közepe. Egész életedben elsőnek tanár voltál és csak utána rendező,
felkaroltad az elveszett lelkeket és segítettél nekik barátokat találni. Az
irodalom a versek és a színjátszás volt a te szeretetnyelved. A lelked egy-egy
darabját tanítottad meg Árokszállás számtalan gyermekének. Rendezhettél volna
nagy színházakban, de te itthon maradtál. Mindig Árokszállást választottad, mindig a családodat választottad!
Egy kincs voltál a családban, te voltál a hóbortos anya,
sógornő, nagymama, keresztanya. Nem is tudom, hogyan nevezhetnélek? A Nagykeri nem fedi le azt, aki voltál számomra. Hogyan nevezheti az ember azt a személyt akivel 6 évesen pizsamában az utcára szalad és csak bámulják a rengeteg csillagot.... akkor éreztem dédimama halála után először veled, hogy teljes és egész vagyok....
Hogyan nevezhetném azt az embert, aki papa halála után éjszakánként chatelt velem, aki támaszom maradt, mikor kicsúszott a lábam alól a talaj...
Hogyan nevezhetném azt az embert, aki mikor kiderült Boti diabja (és bizony mi már hetek óta nem aludtunk) átjött éjszaka és figyelt ránk, vigyázott, hogy aludhassunk....
Soha sem babusgattál, de mindig felkaroltál, amikor kellett. Láttad bennem a lehetőségeket és gyertyaként
világítottad utamat még akkor is, amikor leginkább elveszettnek éreztem magam. Most utunk ketté válik, te már egész máshol folytatod tovább, de tudod mit Keresztanyu? A láng, amit gyújtottál bennem míg élek megmarad!
Búcsúzásként ezzel az idézettel szeretném zárni soraimat:
"Játszd úgy, hogy mielőtt még
Meghalunk és lemossuk az út porát!
Szebb világot hagyunk úgy rájuk,
Csak nem játszunk már velük tovább."
Te jól játszottál Keresztanyu!