Őseink nyomában: Guba a gubához, suba a subához

A jászoknál még a 20. század második felében is élt az a hagyomány, hogy az anyagi érdekeket a szerelem elé helyezték. E tekintetben csak nagyon ritkán tettek engedményeket, ami csak a '80-as-'90-es években lett egyre inkább jellemző. Az udvarlás a párválasztás szigorúan az egyes társadalmi rétegeken belül folyt. A párválasztásnál főként a szülők akarata érvényesült: "guba a gubához, suba a subához". Ezen kívül fontos szempont volt a párválasztásnál az, hogy a lány mennyire dolgos, milyen szorgalmas, egészséges, életerős-e, bírja-e majd később a munkát, a sok szülést, a gyermeknevelést.[1]

A kubikus legények nem járhattak iparos vagy parasztember lányához. Ez egy megszokott törvényszerű hagyomány volt. Ha egy kubikus legény mégis arra vetemedett, hogy egy parasztlány házánál udvarol, biztosan számíthatott arra, hogy megbotozzák, megverik. A parasztlegények udvarlása volt általában a legkitartóbb. Náluk fordult elő a legritkábban a szakítás, ugyanis a földnek, tanyának összetartó ereje volt. A párválasztásnál meghatározó ereje volt a vagyoni helyzetnek. Ám ennek az anyagi házasságnak, nem pusztán materiális okai voltak, hanem hogy minél kényelmesebben éljenek, hiszen bármilyen jómódúak is voltak, a jászok mindig is az egyszerű életvitelre törekedtek. Az oka egyszerűen csak a családi birtokok nagyobbítása, a lány gyermekek pénzbeli kielégítése és a fiúk számára a birtok biztosítása. A lányok tizenhat-húsz éves korukban mentek férjhez, a legények pár évvel később húsz-huszonkét éves korukban nősültek, vagy a katonaidő letöltése után. Huszonkét éves kora után a lány már vénlánynak számított, akit bizony nem sokba vettek, kivéve, ha foglalkozása révén elismerést szerzett magának. Az "öreglegíny" megnevezés a férfit 24 éves kora után illette meg, ha addig nem nősült meg. Dacára annak, hogy a házasságokban az anyagi érdekek domináltak, a házasságok mégis boldogan folytak le. Ennek több oka van, például a kisebb igények a házastársakkal szemben, nagyobb az ellenőrzés lehetősége a vidéken -ez a mai napig is érvényes- és a kisebb botlást is észreveszik a jászsági faluk, városok, községek lakói. A második világháború előtt a friss házasok általában tanyákra kerültek ki, ahol a férj családjával éltek. Ráadásul a férj a felesége személyében egy munkatársat is kap, akit éppen ezért megbecsül.[2] [3]

A gyermekek nevelésében általában dominált - és mai napig is érvényben van -a paraszt családoknál a kemény nevelés. Szeretik, de ki is használják őket. Még a legmódosabb gazdáknál is nehéz fizikai munkát végeznek a gyerekek. A szigorú munkára való nevelés eredménye a kötelességteljesítés és a szülők iránti feltétlen tisztelet, amit felnőtt korban is megőriznek.[4] A családtagok minden életkorban tudták, hogy mi a teendőjük és szerepük a család életében. A gyermekek hamar belátták, hogy a családi munkamegosztásban mindenkinek van tennivalója, ami felkészíti őket a felnőtt korra.[5] A munkán kívül a családot a vallásgyakorlás is erősen összekovácsolta. Általában az asszonyok vallásgyakorlata több rétegből állt, mint a férfiaké. Ezenkívül a nők feladata volt e hagyományok átörökítése a gyermekekre.

Patriarkális családban a családfőnek (azaz a gazdának) és feleségének (a gazdasszonynak) nagy tekintélyt tulajdonítottak. Kemény fegyelem uralkodott és számukra feltétlen engedelmességgel tartoztak a család többi tagja is, mivel a népes családok érdeke ezt kívánta meg. Az idő előre haladtával ez a kötöttség lazult, ám ekkor is fenn maradt a családok egymásra támaszkodásának, egymás segítségének lehetősége. A szoros generációkat átívelő munkamegosztási szerepek a világháború idején módosultak, mivel a háborúba elkerülő férfiak helyett kénytelenek voltak a nők ellátni a gazdaságot.[6]

A második világháború után is jellemző a családok életében az apaközpontú család, amely a házközösség életét hivatott előbbre mozdítani. Ebbe bevonták akkor a cselédeket is, akiket családtagokként tiszteltek, és ha már idősebbek, akkor a saját gyermekek elé is helyezték őket. Akikben a kor tisztelete erősen beleivódott. Mindaddig, amíg az öreg gazda élt, semmilyen tulajdont nem adott ki a vagyonból. A fiatal fiú gyerekek feleségüket a tanyára vitték ki, ahol a családi kasszára dolgoztak, anélkül, hogy ellátáson kívül bármit is kaptak volna. A gazdaság vezetése a családfő mindenkori feladata, gyermekei felett szigorú ellenőrzést gyakorolt. A gyermekekben - ennek az igen hosszú kontrollnak köszönhetően- kifejlődött az egymásért dolgozás érzete, valamint megakadályozta a gazdaságok könnyelmű eltékozlását.

A mezőgazdasági munka nem szakította el egymástól a családtagokat, együtt maradtak és a munkát fizikai képességeiknek megfelelően osztották szét. Ez a létforma, a közös gazdaságok fenntartása az együtt dolgozás, bár már a felnőtt gyermekek nem élnek szüleikkel, még manapság is megfigyelhető a jász paraszti családoknál.

Ám hiába fogják, fogták olyan keményen a szülők gyermekeiket, és nem kaptak semmi egyéb jutatást a munkájukért, a fiatalok a szüleik halálát nem várták. Ezt két dolog is megakadályozta a jászoknál, egyrészt az erős szülőszeretet, másrészt a rendszer ősrégi hagyományon alapuló mivolta.[7]

A patriarkalizmusnak nagy szerepe van abban, hogy a család generációkon keresztül megtartotta, esetleg még növelte is a birtokát. A leánygyermekek soha nem akartak és csak nagyon ritkán örököltek földbirtokot az ő örökösödésük a vagyon negyed része. Ez, mint az egész ország területén, a kommunizmus idején a TSZ-esítéssel megszűnt. Nagyon nehezen viselték a gazdák, ezért a rendszerváltás után jellemzően ezeknek a gazdáknak a gyermekeik visszavásárolták, vagy próbálták visszavásárolni területeiket.

[1]Faragó T., Bölcsőtől a koporsóig. https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Jaszdozsa/index.htm (2012.01.13. 09. 20 h.)
2] Herbert J., Jászárokszállás nagyközség monográfiája. Karcag 81.-83p.
[3] Bodnár L., (2009) Lakodalmak a Kárpát-medencében II. Kaposvár. 335.-339p.
[4] Herbert J., Jászárokszállás nagyközség monográfiája. Karcag 105-112p.
[5] Farkas F., A jászsági nagycsaládok életéről szóló előadása.
[6] Farkas F., A jászsági nagycsaládok életéről szóló előadása.
[7] Herbert J., Jászárokszállás nagyközség monográfiája. Karcag 105-112p.