Életünk a diabbal: A kezdetek
2019. február 13-án az életünkben hatalmas változások történtek... Boti diabos lett.
Már annyira világos és tiszta, miért nem vettem észre az olyan nyilvánvaló tüneteket...sokat iszik, sokat pisil, fáradt... dehát mit mond erre egy szülő:
"Másfél évesen fogzik, biztos azért iszik ennyit mert azzal nyugtatja magát (egyébként tényleg azzal nyugtatta magát) és hát ugye sokat iszik, ezért sok a pisije is, ezért nem tud aludni rendesen, na meg hát a foga..."
Én lefutattam az agyamban egy tökéletes érvelési rendszert, hogy valójában mi baja is Botinak. Ezt el is hittem február 13-ig. Akkora megelégeltem, hogy olyan sokat iszik, "hiszen ezért nem tudja kialudni magát, állandóan mindent átpisil, éjszaka simán 2 pelenkát is." Na majd most nem engedem, hogy annyit igyon inkább próbáljuk a cumit. Nem engedtem...emlékszem még boldog is voltam, hogy végre mélyen alszik, végre pihen.
Dél körül már egyre idegesebb lettem; "nem igaz még mindig alszik Boti". Délután olyan kettő körül végre felébredt és hála Istennek, még éhes is volt. Emlékszem még le is fotóztam Lacinak, hisz Botika végre eszik. Evés után elszédült, hányt is picit és újra elaludt. Már végig kérdeztem az összes ismerősöm, barátnőm, hogy ez mi. Mi ez a kór a gyereken, mi baja a fiamnak?! Végül egyik barátnőm szólt, hogy ha már Laci cukros és van otthon cukormérőnk mérjünk már a gyereknek cukrot, mert ez gyanús....
Laci hazaért és megmértük 23-at mutatott a mérő...rohantunk a gyerekorvoshoz, onnan a Heim Pálba és megkezdődött egy rémálom. Két-három hónapot voltunk a kórházban, más diabosoknak ez általában 2 hét. Az ellenségemnek sem kívánom azt az időszakot. Tanultam a hospitalizációról és a depresszióról, de átélni az egészet...
Az addig szépen fejlődő kisfiam sorozatos visszaesései, amikor a karjaim közt lesz rosszul veri ki a veríték, amikor semmilyen inger nem éri szinte rajtam kívül. Emlékszem eleinte mondták, hogy ha kicsit jobb lesz a cukra lemehetünk játszani. Nagyon féltették a kórházban is mi történik ha mondjuk a kórház játszóterén lesz rosszul a pici Botika. Ám egy idő után látták ez így nem mehet, amikor éppen nem 20 volt a cukra csak 15 a kórházi személyzet is látta jobb ha lemegyünk. Ám számomra ezek a játszóterezések inkább szorongással és pánikkal teltek, mint igazi örömteli játékkal. Éreztem magamon a depressziós tüneteket de nem érdekelt, reméltem mikor haza megyünk jobb lesz, majd játszani is jobban lesz kedvem és minden rekreációs dologhoz. Annyi tervem volt, majd folytatom a blogot, majd rengeteget játszunk, csak végre legyen jobb a cukra legyen kicsit stabilabb.
Emlékszem mikor hazaértünk teli voltunk félelemmel és pánikkal. A nagy tervek szépen lassan kezdtek romba dőlni. Még a kertbe se mertem kimenni Botival, mert rettegtem mindentől. Az addig szépen fejlődő fiam rengeteg mindenben visszaesett. Nem tudtam vele játszani, szinte egész nap meséket néztünk a tévében, pedig ohh előtte milyen nevelési elveim voltak, hogy hogyan fogom a tévé használatot korlátozni majd. Aludni sem mertünk, eleinte Laci vállalta hogy éjszaka figyel, hogy a kórház után pihenjek, de két nap után az alváshiány kezdte kikezdeni. Aztán kitaláltuk a váltott alvást 8tól 2ig egyikünk, 2től hajnalig a másikunk virrasztott a gyerek mellett. Hónapokig csináltuk, egy idő után már jöttek a családtagok, barátok segíteni, mert már az idegösszeroppanás és a végkimerültség szélén álltunk.
Aztán besokalltunk és kórházat váltottunk, valószínűleg az első intézménnyel félresiklott a kommunikáció a gyenge idegrendszerünk mellett. Ám Körner doktornő szárnyai alatt igazán sokat fejlődtünk, megismerkedtünk néhány emberrel ,akiknek szívből hálásak vagyunk.
Azt gondolná az ember itt vége is a történetnek, de nem. Bármilyen nehézséget is jártunk meg a diabbal rengeteg mindent tanultunk és többek lettünk általa. Az első időszakban ismerkedtünk meg egy kedves diabos anyukával, aki felajánlotta a segítségét. Egyszerűen senki sem hitte el, hogy Botinak ennyire kezelhetetlen a cukra. Senki nem értette mi történik és mi okozza a szépen lassan történő idegösszeroppanásunkat. Emlékszem mennyit kértek minket, hogy menjünk el pszichológushoz, és Laci mindig azt mondta erre egy pszichológus nem tudja rendbe tenni a cukrát. Éppen ezért voltunk nagyon hálásak azokért a gyakorlati tanácsokért, amiknek segítségével egyre szebb és szebb cukit tudtunk Botinak összehozni. Az ilyen tapasztalatok alapján (ami nem csak velünk kapcsolatban volt) jött a Mentapró alapítványnak a Mentorháló program ötlete is. Ezért bárkinek akinek diabos lesz a gyermeke szívből ajánlom a Mentorhálót. Ezen a címen lehet jelentkezni a programba:
Szépen lassan elkezdtünk nyitni a világ felé, azáltal, hogy más diabos szülőkkel közösen éltük meg a nehézségeket kudarcokat, gyakorlati tippekben is tudtunk egymásnak tanácsot adni. Aztán megtettük az első lépéseket, kiszabadultunk a karanténból, a mostani covid helyzet mellett mindenki tudja milyen bezárva a négy fal között és milyen öröm is kilépni belőle, elkezdtünk játszótérre menni, vagy ki az udvarra és a barátainkhoz játszani. Ahogy teltek a hónapok a félelmünk az alvástól is tompult, egy idő után már aludni is elmertünk Boti mellett, ohh el se tudjátok képzelni milyen üdítő volt az első átaludt éjszaka...
Végülis a tervek, amiket 2 éve állítottam maradtak, csupán jó pár év csúszásban főnixmadárként keltek újra életre. Furcsa és antonimának hangzik, de én a diabnak köszönhetően vesztettem a merevségemből. A diab rugalmatlansága segített abban, hogy a nevelésben sokkal rugalmasabb legyek. A diab kötöttsége és a mélypontjaim miatt már nem utasítom el olyan mereven a tévénézést, sőt mostanra a play station használatát sem. Játékokban is egyre inkább a lazaság látszik, így a játékötleteken is ez tükröződik. Az énidőt is átgondoltam az életemben, míg előtte a gyerekmentességben tetőzött mostanra kezdem gyerek mellett is megtalálni, megtanulni saját magam feltöltésének lehetőségeit.
Botinál pedig próbálok határokat szabni és megtanítani nem csupán a diabkezelésre, hanem az érzelmi szempontból is megfelelően kezelni a diabot. Nem mondom, hogy könnyű, de hát melyik gyermek nevelése az?