Őseink nyomában: A gyermek gondozása az első években

"Nyő a gyerëk ha ágy alá dugják is."[1]Tartja a régi jászsági mondás. Az első évét még be nem töltött gyermekre vonatkozóan rengeteg hiedelem található a népi nevelésben. Ezek közé tartozik az, hogy nem szabad átlépni, mert nem fog tovább nőni, nem szabad tükörben mutatni neki magát, mert megvakul, üresen ringatni vagy másik gyerekkel ringatatni, mert meghal, vagy a haját, körmét levágni, mert akkor pedig tolvaj lesz belőle. Ezenkívül fokozottan ügyeltek a gyermek tárgyaira, mert ezekről úgy vélték, hogy ártani lehetett a kisgyermeknek. Így például nem szabad volt a fürdő vizét járt útra - ez csak gyermekágy idejére vonatkozott-, valamint éjszakára nem hagyták kint a szárítón a ruháit.[2]

A bölcsőben addig aludt a gyermek, míg ki nem nőtte, ekkor a szülei ágya mellől a kemencepadka, a sut volt az a hely, ahol aludt és játszott. Hideg téli időkben ez nagyon hasznosnak bizonyult, mert mindig kellemes meleg volt ott a levegő nem volt áporodott, és a hiányosan öltöztetett kisgyermek nem fázhatott meg. A szülők így szóltak rá a gyermekre, ha kimászott onnan; "Mars a sutba, sutba a gyerek helye!". Itt aludt és játszott a kisgyermek. Az éppen járni tanuló gyermek még jó időben is legtöbbször a házban az édesanyja vagy anyja mellett volt. Az udvaron csak akkor lehetett, ha volt valaki, aki felügyelte, mivel a sok állat közt igen veszélyes lett volna egyedül hagyni a totyogó gyermeket.[3]

A népi hiedelmek szempontjából az egy éves kor egy határvonal. Ez zárta le az életének egyik legkockázatosabb kimenetelű szakaszát. Az első fog megjelenése, az elindulás megkezdése és a hajvágásnak is mind-mind rituális jelentősége volt. A nehezen induló gyermeket koldus botjával kenegették, vagy elinduláskor kést hajítottak utána, vagy jelképesen elvágták a nyűgjét.[4]

A hajviseletre külön szokások vonatkoztak a jászságban. Amikor a kisgyermekek elérték az egyéves kort, a hajukat kopaszra vágták, hogy erősödjön és sűrűsödjön. Ezt követte a körbevágott haj, az úgynevezett körhaj. A XX. Században a fiúk már rövid hajat hordtak, amit rendszeresen vágtak nekik. A kislányoknak a haját, ha már elég nagyra nőtt, a feje búbján egy ágba fonták, majd a tarkóban hozzáfonták a haj többi részét is. A fonat végére pertlit kötöttek vagy cipőfűzőt kötöttek. Amikor már elég dús volt a hajuk ezt az egy copfot kettéválasztották, és két ágban fonták be. Fehér, rózsaszín, piros, kék színű selyemszalagot csak iskoláskorban viselhettek. A XIX. században, a Jászságban is divat volt, hogy a kislányok haját elől vékony bársonyszalaggal is lekötötték. A lányok a Jászságban csak télire kötöttek fejükre selyemkendőt vagy nagykendőt, amúgy hajadonfővel jártak. A kisfiúk fejére pedig általában a felnőttekéhez hasonló kalap vagy kucsma került.[5]

A gyermekbetegségek gyógyítására is számtalan hiedelem és "gyógymód" létezett. Ha nagyon sírt a baba, de különösebb baja nem volt, tehát nem volt beteg, azt mondták, hogy megrándult. A megrándult testrészt úgy igazították helyre, hogy a gyermeket fürdetés után az asztalra tették és a jobb könyökét a bal térdéhez érintettek, majd szájjal cuppantottak egyet, majd a bal könyökét a jobb térdéhez és szintén cuppantottak. Megrontás ellen az volt a gyógymód, hogy a beteg gyermeket az anyja kisöprötte a házból. Szamárköhögés ellen szamár vagy ló tejét itatták vele, de leghatásosabb gyógymódnak azt tartották, hogy napfelkelte előtt kivitték a határba és legalább este 10-ig ott kellett maradnia. Azt mondták, levegőváltozás kell neki, ezért volt, hogy az istállóban is tartották. Az ótvaras gyermeket napraforgó-olajos ruhával borogatták. A torokgyík megelőzésére szolgált, hogy Szent György-napja előtt fogtak gyíkot, amivel megkenegették a gyermek torkát. De úgy tartották, akkor sem kap torokgyíkot, ha tavaszi első égzengéskor gyíkot húznak át a torkán. A betegségek megelőzésére nagypénteken napfelkelte előtt megmossák a kútnál a gyermek arcát és lábát. Ezt nem csak gyermekeknél, állatoknál is megtették.

A kicsi hamar fáradó gyermeket ölbe vagy háton viszik hosszabb útra. Mind a két szülő viszi, de az apja inkább ölben az anyja pedig inkább háton. Az utcán nem volt szabad az apának vinni, ugyanis akkor megszólták: "Bika alatt még nem láttam bornyút!" (nem az apjának a dolga, hogy dajkálja a gyermekét).

Ha a szülök nem tudják kire bízni,a mezőgazdasági munkák alkalmával, a még járni sem tudó csecsemőt, kiviszik magukkal a határba. Itt döntött helyzetű négy tarkacsíkos kofaesernyő alá fektetik, vagy ültetik, a hangyáktól való megóvás ellen pedig herét tesznek alá. Herét tesznek az ernyő mögé is, hogy megóvják a nap forróságától a gyermeket. Amelyik gyermeket már otthon lehet hagyni azt a nagyszülők gondjaira bízzák. A Jász Múzeumban végzett adattári kutatásom során a Csete Balázs Honismereti szakkörnek köszönhetően az alábbi példát találtam, amelyet Abonyi Ferencné mondott el; "Még járni sem tudtam, mire ki kellett vinni a határba, mert Édesanyámnak menni kellett dolgozni. Engem a kocsi mellett tettek egy lapos kosárba egy-két játékkal, de itt eluntam magam és lemásztam a pokrócról, vagy a szomszédban lévő öreg Jani bátyám vigyázott rám. Többször tőle is meglógtam az utcára a tyúkoknak készített kijáraton."[6]

Az a népszokás élt a Jászságban, hogy a gyermek, minél többet alszik, annál jobban nő és hízik. Ám ha még a bölcsőbe sokat alszik, akkor nem lesz hosszú életű a csecsemő. Azt is tartják a népszokások, hogy ha a gyermek álmában mosolyog angyalkát lát.

A karon ülő gyermek, tehát aki már üldögél bölcsőjében, gyékényből font ülcsikbe ültették, hogy fel ne fázzon. Amikor mászni kezdett, azt mondták rá, hogy úgy áll a fara, mint a büdös bogáré....felfele. Ha a gyermek már megtanult állni, úgynevezett állókába teszik, amiben addig marad, amíg sírással nem jelzi elégedetlenségét. Az állóka felső deszkájába régebben kerek mélyedést véstek, amibe élelmet tettek, amit kézzel kiszedhetett és megehette. Voltak olyan állókák, amik lépdeltették a gyermeket, ezeket pellengérnek hívták. Régen ezt kint az udvaron is felállították. Ezek segítségével tanult meg járni, később kerekes járókát kapott. Ám a szegényebb családoknál csak az egyszerű állóka volt megtalálható. Azoknak a gyerekeknek nagyszülők vagy nagyobb testvérek segítettek a járás megtanulásában főként.[7]

[1] Csete Balázs: A jászkiséri gyermek élete a születéstől a házasságig Szolnok, 1993 14p.
[2] Magyar Néprajz, Akadémia kiadó, Budapest, 1990 628p.-632p.
[3] Dr Suba Györgyné Kovács Julianna: Vallomások Egy eltünő világ emlékei Jászapáti,Jászapáti Baráti Egyesületének kiadványa, 2009 24p.-58p. és 102p-134p.
[4] Magyar Néprajz, Akadémia kiadó, Budapest, 1990 628p.-632p.
[5] Bathó Edit: A jász viselet Jászsági Füzetek, A Jász Múzeumért Kulturális Alapítvány kiadványa, 2004. 71p.-72p.
[6] Csete Balázs Honismereti Szakkör gyűjtése, Jász Múzeum Adattár: 185-204
[7] Csete Balázs: A jászkiséri gyermek élete a születéstől a házasságig Szolnok, 1993 13p.-21p.